XX. Egri Bikavérünnep

Egyszer felbukkantam egy rendezvényen, amit épp huszadjára rendeztek meg, én meg először jártam ott, be is fellegzett neki. Nem valószínű, hogy miattam, de erről majd talán máskor.
A Bikavérünnep remélhetőleg nem jár így, hiszen az egrieknek sincs sok más lehetőségük a népszerűsödésre vagy annak fenntartására. És itt nem a PR-borokra, borászatokra gondolok, hanem a kisebb, családi pincékre, fiatal, friss borászokra, akik megérdemlik, hogy esélyt kapjanak. És a közönség is, hogy megismerjen olyan egri borokat, melyek új árnyalatot adhatnak a borvidéknek.

No de hagyjuk az in medias res-t későbbre, kezdem az elején.

Sosem kedveltem az egri borokat, túl savasnak, továbbá unalmasnak találtam őket. Legalábbis amelyeket kóstoltam. Aztán ide most nem tartozó okokból rászoktunk a Bikavérre. Majd belebotlottunk még pár kellemesen fogyasztható fajtába. Gondoltam, akkor gyerünk, nézzünk szét arra közelebbről, hátha teljesen előítéletmentesíthetem magam.

Péntek kora délután érkeztünk a királyi vasúttal, onnan tíz percnyi sétát követően az Évi apartmanba.
Barátságos vendéglátónk, tisztaság, otthont idéző felszereltség és meghittség fogadott bennünket, valamint az apartman punk kabalabékája, akivel seperc alatt összecimboráztunk.
Miután sebtiben berendezkedtünk, elindultunk valami harapnivalót szerezni. Az első "Döner" feliratú cégér le is kapcsolta a gondolkodásunkat, betértünk hát egy dürümre. Hiba volt. Túl vastag, kevéssé fűszeres hús és kevés, szintén nem sok ízű mártás került a kajánkba. Mást nem volt kedvünk megkóstolni ott, ezért messzemenő következtetést nem vonok le, mi mindenesetre nem választanánk újra a Doti Dönert.
Sebaj, éppcsak megérkeztünk, éhen már nem akartunk halni, gondoltuk, leölblítjük egy jó kávéval. Némi séta után nem túl nehezen rábukkantunk az Egri Pasa Sátrára. Hangulatos hely, autentikusnak ható italokkal és édességekkel. Az udvaron sajnos nem tudtunk letelepedni, mert telibe odasütött az összes nap, így a sátorban ültünk az egyetlen szabad asztalkához. Kényelmesen 10-12 fő fér be egyszerre, amivel nincs is baj, ha az ember olyannyira kedveli a tömeget, mint mi.

 A vérnyomásom nem a kávétól ment fel, hanem hogy az ülőhelyek felét elfoglalta az üzletvezetőnek tűnő női hölgy, aki épp az új alkalmazottakat igazította el és holmi papírmunkát intézett. Ennek semmi helye a vendégek között szerintem. Engem kimondottan zavart.

A kávé finom volt, a fiatalember, aki beinvitált minket, felszolgálóhoz illően kedves és udvarias.

Megunva a sokkos élményeket, hazacsoszogtunk, kissé rápihentünk az estére, majd elérkezettnek látván az időt a folyadékpótlásra, átsétáltunk az Érsekkertbe, a rendezvényre, ami miatt végülis ott voltunk.

A koncepció az volt, hogy a borok mellett a hozzájuk készített ételkülönlegességeket is kóstolhasson a látogató, ami teljesen jó ötlet, de mi az utóbbit kihagytuk, mert még nem sikerült feldolgoznunk a dönert...  15 sátorban 30 borászat és 15 étterem kínálatából meglepően keveset voltunk képesek kóstolni, az első néhány korty után el is tűnődtünk azon a különös jelenségen, hogy miért hat másként a bor egy ilyen rendezvényen, mint otthon. Hiszen normális esetben 2-3 pohár bor után még semmi jele a bódulatnak, itt meg az első deci elkezdte szétmosni az agyunkat. Minden szakmai hozzáértést nélkülözve, de teljes magabiztossággal meg is állapítottuk, hogy a bor szakszerű tárolása okozhatja.
Az első tétel Ostorosék Egri csillaga lett. Rendkívül gyümölcsös, illatos, annyira, hogy nem is éreztük száraznak. Pedig annak kell lennie. Szerintem nem volt rossz, bár indításnak kicsit hangos.

Mivel azt szerettem volna ábrázolni, hogy nincs két hasonló Csillag, egy Lelkifröccsel folytattuk. Én épp csak megnyaltam, pont elég volt. Ez már határozottan száraz, de elképesztően savas is volt, az a fajta, amitől úgy lehet csinálni, hogy brrrrrrrrrrrr. Valóban kijózanít.

Ezen a ponton közölte a partnerem, hogy jó, érti, mit akartam mondani, csak ne igyunk több ilyet :) Többek között Gál Tibor borait ajánlotta vendéglátónk, hát őt választottuk következő áldozatnak.

Kellemes volt a rosé és a TITI becenevű Bikavér is, a kiszolgálás profi, a tömeg nagy, így továbbálltunk. Ezen kívül az Egri Borbarát Hölgyek ajánlásával ittunk egy pohár Thummerer rosét, és elég is volt az este tömeggel terhelt részéből, visszahúzódtunk az erkélyünk meghittségébe, ahol szerencsére csak nyomokban hallottuk a zenei programot, ami nem súrolta alulról sem az igényeinket. A rakenrollt ismét magunknak kellett szolgáltatnunk.

Másnap visszatértünk még néhány napfényes fotó erejéig, de már poharak nélkül. Körbefotóztuk a Rozsdás Kft kreatív műveit, a veterán járgányokat és megismerkedtünk a kézműves részlegen egy igen tehetséges szarvagombaárus úriemberrel. Jó a szövege, finomak a termékek, akinek futja egy falatnyi luxusra, ajánlom a Terra Tuffola finomságait. Fel szoktak bukkanni gasztrofesztiválokon.
A Bikavérünnep összességében jó kis rendezvény, igényes, ingyenes, a kóstolópohár földi áron megvehető és 20 éve működik. Szerethető hétvégi program a borok kedvelőinek.
Azt hiszem, a hétvége szubjektív fénypontja a szombat este volt. Legutóbb osztály- illetve céges kiránduláson jártunk a Szépasszonyvölgyben, hát nekiindultunk. Irányítós térképes mobilalkalmazás segítségével rögtön vadregényes tájon kötöttünk ki, de kis józan ésszel sikeresen visszanavigáltunk a civilizációba. A völgyben a kóstolás helyszínének kiválasztását ezúttal férfimunkává nyilvánítottam, de az irányvételünket nagyrészt az befolyásolta, hogy minél távolabb kerüljünk a kissé erőszakosan szolgáltatott cigányzenétől. Menekülés közben 3 remek pincében pihentünk meg, kóstoltunk és VÉGRE! beszélgettünk jókat a hozzáértőkkel.
Sike Tamás pinot noir roséjával kezdtünk és nagyon élveztük, míg túl közel nem jött a rezesbanda, a szomszéd asztalnál gyanútlanul iszogató szlovák társaságot "szórakoztatni". Láthatóan nem élvezték.

 Mi menekülőre fogtuk és meg sem álltunk a park túloldalán a Farsang Pincéig.

Igazán kellemesen elcsevegtünk, végre némi fény derült a Bikavér és a Csillag összetételének homályára, teljesen költségmentesen megízlelhettük az általuk készített legfrissebb Csillagot, be is csomagoltattunk gyorsan egy palackkal, mert nagyon sikerült bornak találtuk. Egy-egy szelet zsíros kenyérrel a kezünkben, felvidámodva indultunk tovább, meg sem álltunk a 22. számú Greg-Vin pincéig.

A két fiatal a pultban zseniális jelenség, imádtuk őket. Válaszoltak, kérdeztek, ajánlottak, szórakoztattak, érdeklődtek, üdítőleg hatottak ránk. Gergő borai közül jó néhányat megkóstoltunk, egy korty, egy-egy pohár erejéig, melyik mennyire fogott meg. A Tűzmadár nagyon. Hazahoztuk és várjuk, hogy palackba, címkébe öltöztetve találkozzunk vele kereskedelmi forgalomban is. Köszönjük az élményt.
A völgyből kifelé tartva még szobrot fényképeltünk, kettőt is, nőneműeket.

A hazaúton ismét beleszerettem a kezemet fogó illetőbe, legalább kétszer. Ritka kincs, aki szó nélkül a nyakába kap, mert le akarom fotózni a szépasszonyt, pedig nem volt róla meggyőződve, hogy a térde is akarni fogja - ez persze utólag derült ki. Még ritkább, aki percekig álldogál velem a járdán, hogy meg ne zavarjuk az arra bóklászó sünt, míg biztos távolságba nem ér az úttesttől.
Még napközbeni csavargás közben beszereztük A Fura Bort. Sokáig értetlenül szemléltük a palackját, aztán megkóstoltuk és továbbra is értetlenek maradtunk. Azóta nem próbáltuk megfejteni, a hűtőben várja, hogy újra nekifussunk. Mutatom a csomagolást, aki látott már bort, érteni fogja, mit furállok rajta.

És itt kellett volna véget érnie a hétvégének. A kellemes része úgy is tett. A vasárnapot már ott elszúrtuk, hogy kibújtunk az ágyból, méghozzá korán, hogy emberi időben hazaérve családlátogatási kötelezettségünknek is eleget tehessünk. Kisétáltunk az állomásra, jegyet váltottunk, eddig nem is volt baj. Aztán bementünk az egyetlen ott fellelhető büfébe reggelit és kávét szerezni. A feltehetően törzsközönség már rég nem tiszta (tán sose volt) fejjel rontotta a reggel hangulatát, hangoskodás és kéretlen bizalmaskodás által. Hangulatunk tovább felhősödött, amikor a vonat igen kényelmesen, rögtön egy perc késéssel indult. Ami bár a magyar királyi vasúttól nem szokatlan, a 3 perces átszállási időnket 30%-kal rontotta. Füzesabony metropolisz állomásra 7:51-kor érkeztünk, mikor is láttuk elhúzni az intercityt, mellyel haza óhajtottunk volna jutni, helyjegyeink birtokában. Nem túl vidáman érdeklődtünk, hogy mik hát a lehetőségek, hogy mégse e pompás helyen töltsük a nap hátralévő részét. A hölgy kedvesen és segítőkészen, de nem túl biztató opciókat ajánlott, a leggyorsabb verzió a 2 azaz kettő óra múlva induló IC volt. És egy nagy büdös kérdőjel, hogy ugyan mi a francot fogunk művelni ebben a nyüzsgő nagyvárosban mindaddig. Körbesétáltuk mind a két utcát, majdnem 3 perc alatt, megtekintettük az állomás épületét, mely az információs tábla szerint az elsőszámú építészeti látnivaló a városban (anyámborogass, milyen lehet a többi?!), majd leültünk a peronon és buborékot fújtunk, míg meg nem... untuk.

NE MENJETEK MÁVVAL SEHOVÁ, HA ÁT KELL SZÁLLNI! (És nincs rá legalább egy óra, azt talán képesek tartani, de nem mindig)
Később a vonaton találkoztunk pár mókás sztorival, amiken kínunkban remekül mulattunk, színtiszta, őszinte kárörömmel. Mert hogy velünk a máv kibabrált, az szomorú de objektív történés. Ezek viszont önerőből voltak hülyék. Az egyik rossz irányba szállt fel az IC-re, a másik meg felkísérte az édesanyját és ottragadt, mert elindult a vonat... No comment.

Terv szerint egy hónap múlva Debrecenből jelentünk.

Bacchus legyen veletek!