Bortúra az északi parton - Almádi

Túránk utolsó állomására láthatóan korán érkeztünk, nyilván nem heverték még ki a népek az előző másnapot. Összesen egy borkunyhót találtunk nyitva, ahol viszont már délután 3-kor is egész jól alakult a hangulat. Furcsa módon egy egri borászat volt, amit a Bikavérünnepen történetesen kihagytunk, idő hiányában, a Tóth Ferenc Borvára. Véletlenek különös együttállása :)

Kellemes borok, a tömeg hiánya pedig kifejezetten üdítően hatott már a sokadik napon. Ezután nem is fecséreltünk túl sok időt a várakozásra - a többiek még jó idő múlva sem kapkodtak kinyitni, a nép viszont szivárgott lassan, így rövidre zártuk a délutánt egy jó Cabernet-vel, mert az sose rossz.

Este az erkélyről egy üveg rosé mellett megnéztük még a part összes tüzijátékát egyszerre, aztán jólesően összeestünk, nyugtázva a túra és részünkről a szezon végét. Panaszra semmi okunk, kezdésnek nem volt rossz ez a 6 boros móka egy nyárra. Jövőre folytatjuk, remélhetőleg új helyszíneken is.

Bortúra az északi parton - Harmadik állomás, Balatonfüred

Innen jött az egész túra ötlete. Két éve hirtelen felindulásból belecsöppentem a Füredi Borhetekbe és nagyon tetszett. A környezet, a borok, a hangulat. Már akkor szándékomban állt visszatérni. Most megtehettem az elképzelhető legjobb társasággal.
Kaptunk kölcsön biciklit (melyek műszaki és esztétikai állapotáról inkább mélyen hallgatok), csodával határos módon egészben és még a vihar előtt oda is értünk a Tagore sétányra. Rövid bámészkodás után azonban gyorsan fedett hely után kellett néznünk, így tettünk. Bevásárlást és uzsonnát bonyolítottunk, míg viselhetőre csendesült az eső.
Mire visszaértünk a pavilonokhoz, már alig áztunk. Nem vesztegettük sokáig az időt, de tutira akartunk menni az első kóstolással, így Figuláék Sauvignon Blanc-jával indítottunk. Csak mert a Zenit&More elfogyott. Még áprilisban. Nem véletlenül.

Maradva még a fehéreknél, a Zelna Rozáliájával folytattuk, klassz kis fehérbor, amivel most először találkoztunk, meg is kedveltük rögtön. Hogy is lehetne nem kedvünkrevaló egy szőlő, mely Olaszrizling és Tramini keresztezésével született?

Aznapi első rosénak Mészárosék Sziklakönnyét szemeltük ki, szintén jó választás volt - ami egyébként a Borheteken felsorakoztatott összes borról elmondható. Nem kóstoltam mindet, sem most, sem mikor először jártam itt, de a random minták alapján nagyon is ezt sugallja a statisztika.

És valahol itt adtam fel a korrekt fotódokumentációt, de jött még néhány finomság a sorban. Tessék szépen odamenni és végigkóstolni, minden évben szép és jó élmény.
Az estét hagyományosan az erkélyen, meghitten, holdat bámulva, a látottakat-kóstoltakat áttárgyalva zártuk.

Bortúra az északi parton - Második megálló, Csopak

2016.08.18. Csütörtök

Buszoztunk. A már ismerős tempóval és stílussal. De legalább útközben bambulhattunk rá a Balatonra az ablakon át. Leszállva nekiindultunk kávét szerezni, ostoba módon a szállás irányába, amit még órákig nem foglalhattunk el. Onnan viszont csak felfelé vezet az út, mondotta a virágáruslány. Mentünk, mendegéltünk, hegyiránt, még mindig és tovább, felmálházva, tűző napon, meredeken, fel és feljebb. Kitikkadva, lefőve, szédelegve, a jótanácsra nem hallgatva, betértünk a közelebb eső kávélelőhelyre. Szép puccos vendéglátóegység. A mi állapotunkban leledző vándort lenéző pillantással fogadják, a "csak egy kávét szeretnénk" tovább lelketleníti a személyzetet. Azért leültetnek a legközépső, legkisebb asztalhoz, hátha mégis hozhatnak étlapot. Nem. Kösz. Presszót kérünk, kettőt. Tisztán. Fintorognak. A környező vendégek is, egyébként. Ja, nem vagyunk frissen vasaltak és üdék, gyalog jöttünk, a hegyen át, nem olyféle hintókkal, melyeket a parkolóban láttunk. És európai fizetésünk sincs, hogy ebédet rendeljünk meg egy üveg bort. Bocs. Egyetlen dologért mégis megérte felkúszni:

Ez a látvány járt a kávéhoz is, nekünk is. Köszönjük a szívmelengető fogadtatást a  Márga Bisztrónak.A tájtól kissé feltöltődve lebukdácsoltunk a hegyről, tekintve, hogy sürgősen ivó- és zuhanyvízhez kívántunk jutni. Ha kész van a szobánk, ha nincs, már csak le akartuk dobálni a cuccainkat és kifújni magunkat valahol. Sikerült. Házigazdánk barátságos és közvetlen illető volt - nekem kissé túlzottan is. Viszont felfrissülten, magunkat valamelyest összeszedve nézhettünk a következő túraállomás elé.
Túljutva a csalódáson, hogy a partra faluszerte csak strandbelépővel juthatunk le, továbbá szervezetünket zsírosdeszkával megerősítve, meg is néztük magunknak a borral teli pavilonokat. Közelebbről egyet, a Csiszár Család Pincészeténél ragadtunk le egész estére. Kellemes borok, jó társaság, több se kellett.

Bortúra az északi parton - Első megálló, Tapolca

2016. 08. 16. Kedd

A szokásosnál kicsit összeszedettebb szervezéssel, némileg fáradtan és romosan nekiindultunk hát.
Nagyon vártam, mióta csak kipattant az agyamból. Bármi áron és minden körülmények között el akartam cipelni borkóstolásban és rock'n'roll-ban is társamat a Nemzeti Pocsolyához, lévén neki ez új élmény. Nekem is az volt egyszer, mitöbb, kellemes csalódás a gyerekkori emlékeimhez képest. Persze fürdésre továbbra sem tartom alkalmasnak, de már szépnek látom a tavat, a hegyeket, a rengeteg szőlőt. És szűk egy hét alatt 4 borfesztivál tőlünk is dícséretes sportteljesítmény.

Az utazást néhányszori átszervezés, újratervezés, agybajtkapás után, a lehető legkevesebb átszállással, telekocsi-busz kombinációval sikerült összerázni. Némi mázlival megtámogatva házhoz jött az első fuvar, simán eljutottunk Butapestre. Ott azonban akadt 3 szabadon felhasználható és eltöltendő óránk, ami hátizsákkal megpakolva nem is annyira mókás. Micsináljunk-micsináljunk kezdetű morfondírozásunk végeztével elindultunk az állítólag közeli Bőregér felé, mert látnom kellett az üzletet saját szememmel is, a webbolt az csak webbolt. Nem tiltakoztam, "nyálcsorgatásra fel" csatakiáltással lendületet vettünk. Majd rövidtávon el is hagytuk, negyven fokban árnyék nélkül negyedórányi caplatás után. Végül csak odaértünk, a hátizsák lehajítása után rögtön nem bántam semmit, eltekintve attól az apróságtól, hogy az összes kollégám éves fizetése nem volt a zsebemben. Seperc alatt képes lettem volna elkölteni. Meg lehet nézni a linken, szívemnek kedves mi mindenre.
Ígyképpen feltöltődve trappoltunk vissza a Keletihez, le a négyesmetróba - az egy kész vidámpark. Ahogy a női hang közli a megállók nevét magyarul, ám angolított kiejtéssel, minden alkalommal nyerítve kellett röhögnöm. Csodálatos, tényleg. Meg kell hallgatni, igazi magyarikum.
Kelenföldről a következő fuvar egészen Veszprémig repített - szinte szó szerint. Onnan meg busszal jutottunk a végcélig, volt szerencsém csodálkozni a helyi buszsofőrök vezetési stílusán, mely mint Kedvesem felvilágosított, arrafelé teljesen elterjedt és normális. Haladós, kapaszkodós, hullámvasutazós.
Megérkezvén kiderült, szállásadóink barátságosak, hajlékunk tágas és használható, bár a fürdőszoba táján komoly hiányérzetünk támadt, több ponton. Úgy is mint zuhanyfüggöny, stabil vécéülőke és víznyomás. Odaseneki. Sokkosabbak lettünk a bárhol-bármikor felbukkanó, barátkozós, csivitelős, kettő darab intenzív négyéves szöszitől. Jájj. Házigazdánk pálinkával kínált, ami az egésznapos utazás és egyebek után jólesett, kiváltképpen majdhogynem éhgyomorra. Gyors felfrissülés után el is iramodtunk a rendezvény irányába, hisz azért gyűltünk össze.

Rövid séta után, átkászálódva a bazáros- és kajásbódékon meg a játszószereken, meg is találtuk a borászok házikóit - meg a színpadot, kellemetlen közelségben és a tokajihoz hasonló, ormótlan hangosítással. Ismét ordítozhattunk a borokról, míg a türelmünk meg a hangszálaink engedték.

Mindössze két helyen kóstoltunk, nagyon jó választásnak bizonyultak.
Először a Trio Pince remekeit vettük szem-, orr- és nyelvügyre, élvezetes találkozás volt a Szürkebaráttal, a Vulcanusszal és a Rózsakővel, és kellemes beszélgetés alkotójukkal.  

Nehezen ellenállva a kísértésnek, hogy szétbarkácsoljuk a hangtechnikus pultot, mely mellett átsurrantunk a tér másik oldalára, Hoffman Tamással és feleségével társalogtunk egy jóízűt, remek borokkal kísérve.

Ekkor érte el a zaj a tűréshatárunkat, elindultunk hát elemózsiát szerezni. Véletlenül beleesett a kosarunkba két üveg, nagyon nem helyi bor is, amit a szokásos (na jó, még annál is ellazultabb) erkélyhangulatban fogyasztottunk el már a szállásunk kertjében.

2016.08.17. Szerda

Másnap. Az előző nap és este jellegéből kifolyólag, a durvábbik fajtából. Ájulásközeli állapotban szédültünk be az első helyre, ahol látszólag ebédhez lehetett jutni. Rossz ötlet volt. Valami iskoláscsoport étkezésének kellős közepébe pottyantunk, így rengeteget várhattunk elviselhetetlen zajban a gyrostálunkra, amit még csak el sem bírtunk pusztítani. Minőségre és mennyiségre nem lett volna rossz, csak épp semmi köze ahhoz, amit én gyrosnak hívok. Felejtős.
Amint meg bírtam állni a saját lábamon, sétáltunk is rá gyorsan egyet, a Malom-tó-ig meg sem álltunk. Illetve mégis, mert egy szobrot meg akartam nézni. Három létezik belőle, az egyes számú épp útba esett. Kiskirálylány, Marton Lászlótól. (Társai a Duna-korzón és Tokióban szobroznak, ha valakit érdekel)

A tó felé sétálva belebotlottunk a művész következő alkotásába, alaposan megcsodáltuk és körbefotóztuk. Remekmű. A mi gusztusunknak, ebben a bomlott elméjű és kifacsart ízlésű világban, üdítő látvány az ilyesmi.

A tó olyan, mit bármelyik városi tó. Víz, körülötte meg rengeteg nép, drága vendéglátóegységek. Szezonon kívül akár még kellemes is lehetne. Fotót majd mellékel a partnerem, gondolom.
Ami viszont tetszett, hogy városszerte léteznek még kutak. Szomjas vagy, odamész és iszol. Tiszta ingyen. Elképesztő. Ja és dizájnos is, mindenféle figurák köpdösik a vizet, mint például ők itt:

Este visszatértünk a borbódékhoz, hátha tudunk még kóstolni, de nem kívánta a szervezetünk. A tömeget és a színpadról áradó vacakot sem. Szolidan, romantikásan, egymás és egy üveg jó cabernet sauvignon társaságában telt a továbbindulás előtti esténk.

Debreceni Borkarnevál

Jobban mondva Bor- és Jazznapok, mert most éppen így becézik. A hivatalos kóstolópohár speciel tavalyelőtti volt, borkarneválos. Mindegy is.

Egyszerre érkeztünk Debrecenbe, mi és a felhőszakadás. Nem ám akármilyen, pillanat alatt bőrigáztatós, fedél alá is beesős. Így kellő nedvesítéssel vetettük be magunkat az erdőbe, a Békás-tó partjára. Az időjárásnak köszönhetően a finnyásak és nyápicok távol maradtak, így kellemes, tömegmentes volt a légkör, sőt, még a jazzt is megúsztuk, mivel a színpadokon is várták a jobb időt. Semmi kifogásunk nem volt ez ellen.

Az első kóstolást elhamarkodtuk, csak hogy addig is tető legyen a fejünk fölött, gondolván, mi bajunk lehet egy Egri Csillagtól, pláne ha Gál Tibor követte el. A csillagos élményeinkről írtunk az egri beszámolóban, ezt a példányt most egy "ez is egy másik bor"-fintorral nyugtáztuk. Ár-érték aránya: nem nyert.

Mivel ez egy olyan rendezvény, ahol az ország majd' minden borvidékéről érkeznek kiállítók, azt vettük a fejünkbe, hogy próbáljunk valami olyat, amihez nem vagyunk unalomig hozzászokva. Legyen Tolna! - felkiáltással hipphopp le is csaptunk egy házikóra, mint pár korttyal később kiderült, igen jó érzékkel:

Végigkóstoltuk mindhárom borukat, amit most magukkal hoztak, nem győztünk hümmögni meg csettintgetni a nyelvünkkel, közben pedig kellemes, vidám és értelmes beszélgetést folytattunk az ifjú borászokkal. Köszönet az élményért a Simigh Családi Pincészetnek, konkrétabban Timinek és Janónak.

Bár a legtöbb jel az ellenkezőjét mutatja, most már bizonyított, hogy 2014-ben is készültek jó borok.
Ekkortájt már szédelegtem az éhségtől, hát megszakítottuk a túrát egy-egy burger erejéig és talán elkezdtünk száradni is...
Hasraütéses taktikánkat folytatva ittunk egy nagyon illatosnak ígérkező fehér cuvee-t, ahogy azt nagy ravaszul a nevéből megfejtettük. Kellemes volt.

Eddig bírtuk sajt nélkül. Vettünk egy doboznyi vegyeset, azzal indultunk következő áldozatunk felé, még mindig megérzés- és toronyiránt.
Ezúttal egy mátrai kis borászat lett a kiszemelt, nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, azonnal találtunk közös témát és bort. Úgy rémlik, végigkóstoltunk mindent, ami száraz volt és vörös, nekem a Turán lett a kedvencem Laczkóék kínálatából. Többek között azzal az ígérettel engedtek utunkra, hogy ha Gyöngyöspatán járunk, meglátogatjuk őket. Úgy is lesz.

Ekkor már azon agyaltunk, mivel zárjuk az estét, lassan mozgolódtak a zenészek is, a felhők is oszladoztak, amúgy sem volt már sok időnk a következő vonatig, hát visszatértünk még egy jó Cabernet-ra a fiatalokhoz.

Ez csak nekem volt az utolsó, mert a kijárat előtti házikóban felfedeztem egy balatoni Nektárt, állj!-t sikítva belekapaszkodtam partnerem kezébe, merthogy ezt mánazonnal kóstolja meg, hogy motiválva legyen a következő bortúrára, mely hónap közepén várható a Balaton-Felvidéken. Aztán meg rohantunk a villamoshoz. Helyett a villamospótló buszhoz... Egyik kedvencem a debreceni közlekedés... Mindegy. Ennyi voltam.