Buszoztunk. A már ismerős tempóval és stílussal. De legalább útközben bambulhattunk rá a Balatonra az ablakon át. Leszállva nekiindultunk kávét szerezni, ostoba módon a szállás irányába, amit még órákig nem foglalhattunk el. Onnan viszont csak felfelé vezet az út, mondotta a virágáruslány. Mentünk, mendegéltünk, hegyiránt, még mindig és tovább, felmálházva, tűző napon, meredeken, fel és feljebb. Kitikkadva, lefőve, szédelegve, a jótanácsra nem hallgatva, betértünk a közelebb eső kávélelőhelyre. Szép puccos vendéglátóegység. A mi állapotunkban leledző vándort lenéző pillantással fogadják, a "csak egy kávét szeretnénk" tovább lelketleníti a személyzetet. Azért leültetnek a legközépső, legkisebb asztalhoz, hátha mégis hozhatnak étlapot. Nem. Kösz. Presszót kérünk, kettőt. Tisztán. Fintorognak. A környező vendégek is, egyébként. Ja, nem vagyunk frissen vasaltak és üdék, gyalog jöttünk, a hegyen át, nem olyféle hintókkal, melyeket a parkolóban láttunk. És európai fizetésünk sincs, hogy ebédet rendeljünk meg egy üveg bort. Bocs. Egyetlen dologért mégis megérte felkúszni:
Túljutva a csalódáson, hogy a partra faluszerte csak strandbelépővel juthatunk le, továbbá szervezetünket zsírosdeszkával megerősítve, meg is néztük magunknak a borral teli pavilonokat. Közelebbről egyet, a Csiszár Család Pincészeténél ragadtunk le egész estére. Kellemes borok, jó társaság, több se kellett.
